Napholdas juhászbot

Napholdas juhászbot.
Ha országos vásáron összeverődött kondás, csordás, juhász, nem is kellett egymás képébe nézniök, pusztán a botról megállapíthatták, kivel állnak szembe. A kondás gircses-görcsös kurta bottal jár. Mire is a malacoknak olyan súlyos és komoly eszköz, mint a gulyának? A juhászé viszont a leghosszabb, mert hiszen, mint mondottuk volt, neki nem dobálásra kellett ez a tiszteletre méltó eszköz, hanem csak a juhok lábának lefogására, amikor el akart egyet-egyet adni, vagy amikor nyírni akarták a juhot.

A botok erdejében csak akkor tudunk véglegesen tájékozódni, ha tudomásul vesszük még azt is, hogy egy tehénért nem hajlandók elcserélni ezt a furcsa munkaeszközt. Pipát, harangot, pergőt, kutyát, pénzért képesek voltak odaadni, vagy pipát pipával cserélni, de botot nem vettek át mástól semmi pénzért; egyrészt mert féltek, hogy valami átok van benne, másrészt mert nem állott hozzá a kezük az idegen ember súlyérzékéhez szokott állatirányító eszközhöz.

A bottal nemcsak dobálództak, nemcsak hajtották az állatot, hanem amikor a nyáj pihent, erre támaszkodtak. Lehasalniok dicstelen volt, nem méltó hozzájuk; éppen ezért a jószág mellett csakis botjukra támaszkodva tartózkodhattak. Ettől a becses eszköztől semmi áron nem váltak meg, semmiféle élethelyzetben nem tették le, még a templomba is magukkal vitték. Mert a magyar pásztor még imaközben sem adja ki kezéből a botját!